Míg korábban a házasság jogi cselekménynek számított, és szögezzük le, annak ellenére, hogy a #régenmindenszebbésjobbvolt sem húzható rá mindenre, az biztos, hogy a házasságok mégis tartósabbnak bizonyultak, mint manapság.
Napjainkra azonban egész más lett a párkapcsolatok, házasságok és családok megítélése. Vajon egy párkapcsolat életében hol kezdődik a család, és hol van vége? Családnak számítunk, ha még nem vagyunk összeházasodva? Vagy családdá csak akkor válunk, ha megérkezik az első közös gyerek a kapcsolatunkba? De pillanat, mi van akkor, ha nekünk még nincs gyerekünk, de a párunknak már igen? Vagy fordítva! Most akkor úgy is családnak számítunk, vagy mégsem? És egyáltalán, a család alatt a Szüleinket értjük, vagy a házasságunkat, vagy esetleg ezek összemosódását?
Ha visszapörgetjük az idő kerekét, láthatjuk, hogy míg régen a tradicionális modell volt a jellemző, ahol még elrendelt házasságok szerződtettek, s sajnos Rómeó és Júlia házassága sem egy kifejezett sikertörténetté alakult, addig 2020-ra, főleg a nyugati kultúrákban, szabad elhatározáson alapuló, szerelmi házasságok köttetnek, ahol már Rómeóéknak is nagyobb esélyük lett volna. De vajon tartósabb lett volna az ő szerelmük? Aki most abban reménykedik, hogy a cikk végére fény derül ennek a változásnak a konkrét okára, az sajnos csalódni fog, mivel ez sok-sok tényező együttes hatása. Azonban ha érdekli a kevésbé determinált válasz, akkor bíztatom a tovább olvasásra.
Szóval, mi vezethetett az ilyen mértékű változáshoz a párkapcsolatok tartósságát illetően?
Természetesen a családon belüli szerepek megváltozásával, a patriarchális szokások lazulásával meggyengültek a nemi szerepek, az emancipáció elhozta a gazdasági hátteret a nők számára is, így megélhetésük már nem a családfő anyagi helyzetétől függött, a férfiak pedig már nem csak a jövedelemszerzésért voltak felelősek a családban, hanem a gyereknevelésbe is egyre jobban bevonódtak. Ez alapjaiban hatással volt a házasságok dinamikájára. Ahogy ezek, és ehhez hasonló változások egyre inkább gyakorivá váltak, például az egyetemi tanulmányok miatti munkavállalás kezdetének kitolódása, ezáltal a gyermekvállalás idejének késleltetése, vagy a megnövekedett átlagéletkor, s így a hosszabb együttélési idő, ez mind szerepet játszott abban, hogy a huszadik század polgára elgondolkozzon az egyre modernebb világ párkapcsolati hatásait illetően.
Erre, a már meglazult alapokra rakódott rá a fogyasztói társadalom egyre súlyosabb jellemvonása. Egyre több lehetőséggel találjuk szemben magunkat már abban az esetben is, ha csak egy fogkrémért ugrunk el a boltba. Nem elég, hogy így sokkal nehezebb a választás, még a felelősség terhe is ott nehezedik a vállunkon, vajon jót választunk-e. S ha ez nem lenne még elég, a polcon hagyott fogkrémek kecsegtető hatásairól való lemaradás nyomasztó érzésével is meg kell küzdenünk. Ezt nevezik a FOMO (fear of missing out) jelenségnek, vagyis amikor félelem keletkezik bennünk attól a tudattól, hogy kimaradunk, vagy lemaradunk valamiről. Természetesen megtehetjük, hogy legközelebb egy másik tubusért nyúlunk a fogkrémes polcon, de a párkapcsolatban ez már valamivel nehezebben kivitelezhető, valljuk be.
Persze az is kérdés, vajon le kell-e cserélnünk azt, ami már jól bevált? Régen, amikor elromlott a telefonunk, elvittük a szervízbe, ahol megjavították. Később, ha elromlott, inkább vettünk helyette egy másikat. Ma pedig, meg sem várjuk, hogy elromoljon, már lecseréljük a legújabb modellre, persze csak addig, amíg ki nem jön egy még újabb telefon.
Manapság a kapcsolatainkkal is gyakran így bánunk, könnyebb lecserélni azt, ami már nem működik tökéletesen
, vagy amit egyszerűen meguntunk, mint energiát belefektetni, és megpróbálni rendbe hozni. Az pedig, hogy ez sikerül vagy sem, nagyban attól függ, van-e mindkét részről elköteleződés a kapcsolatba fektetett munka iránt.
Kijelenthetjük, hogy a kapcsolataink egyre bomlékonyabbá váltak, ráadásul egyidőben csökken a házasságok száma, míg a válások száma nő. Elfogadottá váltak az új kapcsolati formák, házasság helyett élettársi, vagy mezei párkapcsolatban éljük le az életünket, a társadalom is kevésbé konzervatív és ítélkező az együttélési formákkal szemben. Azonban a legnagyobb hiány mégis az elköteleződés háza táján keresendő. Az elköteleződéstől való félelem, vagyis amikor a komoly kapcsolat gondolata rémülettel tölti el a személyt, mégis vágyik a közeli kapcsolatra, nehéz helyzetet eredményez. Hiszen, ha valakihez kötődünk, az magában hordozza a sérülés lehetőségét is. Ha viszont nem kötődünk, úgy a mély kapcsolat megélése is várat magára, ami egy folyamatos hiányérzettel társul(hat).
Tehát két út maradt, vagy elköteleződünk és vállaljuk a lehetséges következményeket, vagy csak félig tesszük bele magunkat a kapcsolatba, s ezzel próbáljuk kivédeni, nehogy csalódjunk. Ennek megoldására két trend figyelhető meg a házasodni kívánó párok esetében. Az egyik az érett személyiséggel rendelkező, tanulmányaik és karrierjük elindítása után lévő párok, akik sok tapasztalattal a hátuk mögött, megfontoltan lépnek házasságra. Illetve az egész fiatalon, a húszas éveik elején járó fiatal felnőttek teszik le a voksukat a házasság intézménye mellett, akiket egy felhőtlen attitűd jellemez. Hiszen mi a legnagyobb baj, ami történhet? „Legfeljebb majd elválunk!”
Kép forrása: Unsplash
