Vannak, akik nagyon jók az újrakezdésben, mert szeretik maguk körül a változást. Szeretnek belevágni új dolgokba.
Vannak, akik mindig valamifajta kezdésnél találják magukat. Mert valójában a végig csinálás nem az erősségük.
És vannak, akik rettegnek valaminek a végétől és az újtól. Mert az állandót, a biztosat szeretik.
Egyik sem jó vagy rossz. Olyan attitűdök ezek, amiknek az erősségét meg lehet tanulni jól használni és kiegészíteni azzal, ami hiányzik belőle.
Van viszont ennek az egész újrakezdősdinek egy másik formája. Ami nem lezár, hanem újratervez.
Mert nem minden fekete vagy fehér. Lehet, hogy nagyon is jó irányba indultam, csak menet közben:
- változtam,
- változtak a körülmények,
- változtak az igényeim.
Számomra csodás lehetőség bármelyikből adódó irányba fordulni. Azt jelenti, hogy az élet nagyon is él körülöttem, és én vele megyek.
Na, jó, van, amikor a torkomon akad a sok változó faktor. 🙂 Tipikusan olyankor, amikor azt érzem, már olyan sok mindent tettem a dolgok előre mozdulásáért, mégsem látszik az eredmény. Ebben az esetben 100%, hogy változtatnom kell valamit. Vagyis ÚJRATERVEZNI. Mert könnyen lehet, hogy nem jól nyúltam az adott helyzethez.
A cselekvés ugyan előfeltétele a sikernek, ám a helyes lépések egymás után megtett gyakorlata tesz csak sikeressé.
Ismersz olyat, aki folyton ide-oda kapkod? Zizeg. Ő tényleg mindig csinál valamit, de ha körülötte vagy, beleszédülsz.
De hát – kérdezheted jogosan – honnan lehet azt tudni, mi a helyes sorrendje a lépéseimnek?
A jó válasz nem az, hogy sehonnan. A lényeg, hogy cselekedj! Cselekedjek akkor is, ha nem vagyok biztos benne, hogy ez a legjobb, amit tehetek? Igen! Ebben a megközelítésben is van egy igazság elrejtve. Az pedig nem más, mint hogy a próbálkozás még mindig sokkal jobb, mint a nem cselekvés.
Ami azonban tényleg célra vezet, az a megérzés. Amikor ösztönösen tudom, merre menjek. Hogyan megy ez? A fent említett izgő-mozgó, zizgő üzemmódban biztosan nem fog működni. Ehhez le kell csendesedni. Bármilyen módszerrel. Kinek mi válik be. Halk, lágy zene, becsukott szemmel befelé figyelés, például a légzés megfigyelése. A test ellazítása. Csakis ebben az állapotban férhetnek hozzánk a megérzéseink.
Mik is ezek a megérzések? Mi az intuíció?
A legjobb kapcsolatom önmagammal.
Imádom ezt. Jó érzés sokat és sokáig jól kapcsolódni önmagam legjobb formájához. Ez nem jön automatikusan. Nem jön, ha engedem, hogy elsodorjanak a külső ingerek, amik nem túl kellemesek. Például ha egy nagyvárosban élek, ha olyan munkát végzek, amit nem szeretek, ha valaki olyannal élek, akivel nem támogatjuk, hanem romboljuk egymást (akár tudattalanul is), és még sorolhatnám.
Kell a csend. Ez lesz a kapcsoló. A zaklatott lelkem és a valódi önmagam között. Amikor megvan az az állapot, amiben minden lehetséges, amiben ellazult és pozitívan várakozó vagyok, egyszer csak hozzám fér a hangom, az a belső hang, ami pontosan tudja, mi a jó nekem. Senki más nem tudja olyan jól, mint én.
Mi ez a belső hang? Hogyan képzeljem el? Lehet kép, hang, bármi, ami számodra fontos inger. Egy kifejezés. Közös ismertetőjük, hogy nem tudom, honnan jön. Csak úgy bevillan. És akkor csinálom jól, ha nem hessegetem tovább.
Végy egy csipet csendet. Lazítsd el a tested. Hallgasd meg, mit súg a belső hangod. Így fest az újratervezés kelléktára. Utána pedig jöhet az első, második, sokadik lépés…
Kép: Pixabay
