Bőség zavara, avagy a 21. század ördögi köre

Jó dolgunkban azt sem tudjuk, mit csináljunk. Közhely kezdődik: annyi minden vesz körbe és oly sok minden áll rendelkezésünkre, hogy feltűnően fiatal korban érkezünk el a kiégéshez. Ez valószínű a világhálónak (is) köszönhető, hiszen elég erősen kinyílt a világ előttünk és csak kapkodjuk a fejünket, hogy mennyi minden létezik, amiről mi nem is tudunk, és mégis jelen van.

Érthetetlen vágyat érzünk az ismeretlen felé, ami szépen lassan felemészt. Sőt, van, hogy olyan szituációba kerülünk emiatt, amibe egyáltalán nem szerettünk volna, később pedig megbánjuk azt. Jöhetne a sablon párkapcsolati téma: van olyan ember, aki azért nem tud elköteleződni, mert, ahogyan az Instagramot görgeti, azt látja, hogy szebbnél szebb nők / sármos férfiak vannak a földön és ő nem akar egy mellett elköteleződni. Sőt, akad olyan is,

aki azért szakított valakivel, mert szintúgy Instán beleszeretett valakibe, aki egy totálisan hamis képet mutatott, de ez a tökéletes világ vonzotta az illetőt.

Később, a szakítás után rájött, hogy teljesen felesleges volt és nem kellett volna kilépni, de hát utólag már lehet okos az ember.

Ez csak egy rész. Az utazás, ruházat, mind-mind olyan terület, amiben ezeken a felületeken meglátjuk, hogy mennyi minden hiányzik még az életünkből és ahelyett, hogy a jelenben élnénk és a már elért dolgainkat becsülnénk, a jövőbe vágyakozunk egy abban a pillanatban elérhetetlen dologért. Teljes mértékben kicsinálja és felemészti az embert, aki megszokta, hogy azonnal megkap mindent, így hát ezeket is azonnal akarja. Ha kikerül egy kép, azonnal érkeznek a visszajelzések, azonnal jön a lájk, reakció és az ember ezáltal, egy azonnali reflektálást akar.

Azt gondolom, hogy elég sok munkahelyi problémát okoz ez, hiszen ott nem mindig azonnal fog érkezni a visszajelzés. Sőt, van olyan munkahely, ahol hetekkel-hónapokkal később van csak eredmény is. Addig az ember vakon van.

Viszont a fiatalabb online világban élő generáció elvárja, hogy azonnal jöjjön az eredmény. Nem biztos, hogy meg tudja magyarázni mi a baja a főnökkel, vagy a munkahellyel, csak azt tudja, hogy valami nem oké és továbblép.

Ám, ha mélyebbre megyünk, akkor ez egy hatalmas probléma, amivel foglalkozni kellene. Hogyha az alkalmazott egy ilyen dolog miatt lép tovább, akkor nagy eséllyel azt gondolja, hogy hamar el is helyezkedik, hiszen a lehetőségek tárháza áll rendelkezésre, csak úgy, mint a Google találatokból egy bizonyos keresőszóra.

Mindez az egészséges életmódra is átvihető. Hányszor halljuk, vagy akár érezzük mi magunk, hogy már egy napja nem ettünk csokit, úgyhogy akkor most már látszódhatna az eredmény. Az életmódváltást, az egészséges életmódot, jó esetben egy hétig bírja az ember, utána rááll a mérlegre, látja, hogy nem annyi ment le, amennyit szeretett volna. Esetleg nem olyan kockás a hasa, mint remélte, pedig már egy hete nem evett mekikaját. Így akkor semmi értelme nincs az egésznek, úgyhogy vissza a régi megszokotthoz, magába tömve a szenny kaját, mit sem foglalkozva azzal, hogy ez majd a jövőben lesz rossz. Az adott pillanatban ott az eredmény. A boldogság, a cukorkoma stb. stb., de a jövőben is ott lesz, hiszen jönnek majd a különböző szervi megbetegedések, kellemetlen közérzet, túlsúly és még sorolhatnám.

Ebben az azonnali elérésben és nagy türelmetlenkedésben az történt, hogy nem tudunk a jövőre vonatkozóan tervezni.

Nem biztosítjuk magunkat 10-20-30 év múlvára és nem feltétlen az ingatlanról vagy anyagiakról beszélek. Nem szeretnénk elköteleződni semmi mellett sem, hiszen látjuk, hogy annyi minden van a világban, miért cövekelnénk le egy valaminél. Félünk attól, hogy kimaradunk valamiből. Csakhogy ez nem most fog visszaütni. Szennyezzük a testünket és az elménket is a hirtelenség miatt, mit sem törődve azzal, hogy ez hol fog kibukni jó pár év múlva.

Jelen pillanatban, sőt már évek óta nem az történik, mint nagyanyáink korában, hogy bekerülünk egy munkahelyre 16-20 évesen és onnan megyünk nyugdíjba. Ha lediplomázunk, akkor szerencsés helyzetben elhelyezkedünk valahova és, ha nagyon ügyesek vagyunk, akkor viszonylag sok ideig ottmaradunk. De az biztos, hogy minimum egy munkahelyváltás mindenki életben bekövetkezik.

És akkor szerencsésnek mondhatja magát, mert talált munkát, talált egyetemet, szakmát, ami érdekli. De, ha 18 évesen kiválasztunk valamit, még nagyobb az esélye, hogy nem is azt szeretnénk, amiből lediplomáztunk. Amit most egy gyerek választ, igen kevés eséllyel fogja szeretni és a szakmában elhelyezkedni. Nagy esély van a tanulmányi váltásra is. Nincs jó felé terelve az ember.

Sőt, valószínű, hogy az én gyermekem olyan szakmát fog választani, amiről most még nem is tudom, hogy létezik.

Feltevésként sem tudnám mondani, hogy lehet az lesz majd belőle, mert 25-30 év múlva ott tart majd a Világ, amit én elképzelni sem biztos, hogy tudok és ő neki majd abba kell belehelyezkednie.

Ez a terelés, ez a váltás-változás, a valami felé menés, egy borzasztó nehéz dolog. Nehéz, hogy jól menjen. Ez a folyamat egy óriási kreativitást igényel, mert minden új, egy kreatív folyamat kezdete. Legyen szó munkaválasztásról, felmondásról és munkahelykeresésről, iskolaváltásról, vagy költözésről. Minden újratervezés egy kreatív folyamat, amihez kreativitás kell. Akár, ha nem érezte már jól magát az illető és ezért vált, akár, ha kirúgták. Akár önszándékból, akár csak elszenvedője a szituációnak. Felmerül a merre tovább kérdés. Ott, abban a pillanatban kell újratervezni és lehetőséget látni, nem pedig szomorkodni. Irtó nehéz, pláne egy szenvedni akaró világban. Főleg úgy, hogy ezt, a problémákban a lehetőség nézését és kihasználását nem tanították meg nekünk.

A másodfokú egyenlet képletét a sinus-cosinussal együtt igen. Meg azt, hogy mire gondolhatott Spiró György, a Csirkefejekben. Meg, hogy József Attila hol és hogyan halt meg. De azt, hogy hogyan legyünk kreatívak és hogyan forgassuk előnyünkre a hátrányunkat, na azt nem.

Ezért vannak a párkapcsolatban is olyan mértékű nyomorultkodások, hogy jobbra meg balra mennek, ahelyett, hogy megbecsülnék egymást és tisztába tennék azt, hogy mi minden is van a jelenükben. Csakhogy, igazából az ember önmagát nem becsüli. Annyira sem, hogy icipicit kreatívabb legyen. Inkább kigörgeti a keresőből a legtutibb tipp-et, hogy mitől legyen valami jobb. Ahelyett, hogy magára figyelne, és kicsit megbecsülné és tisztelné magát. Beindítaná a belső energiákat és bekapcsolná az energiaforrást. Akkor ott olyan kreativitás és teremtés lenne, hogy valószínű az emberi tudat fel sem tudná fogni elsőre.

Kép: Pexels